Csirkék és csirkék I.

Ann szerette az őrült csirkéket. Mindig azt mondta, hogy ha inkább azokat vágjuk le és esszük meg, sokkal nagyobb hasznot hajtunk a környezetünknek, és ráadásul nem fogunk hibbant módjára körbe-körbe futkosni a vizes füvön, amit épp nem is oly régen locsolt meg a nagybátyánk reggeli után.

Ann őrült volt. Ezt azonban nem vallotta be, csak amikor már túl késő volt és eladta a lelkét a sátánnak megőrzés céljából, mintha azt hinné, hogy egy belvárosi bizományiban adja le a kedvenc kiskutyája nyakörvét, mert szeretne kedden este moziba menni.

Elfogult vagyok az őrült csirkékkel szemben. A mai napig nem tudtam megfogalmazni ez irányú rettenetes késztetésem okán állandóan gyötrődő lelkem ezen kívánságát: szerezz egy őrült csirkét. Nem akartam levágni, csak szerettem volna, hogy az enyém legyen. Hogy elmondhassam: nekem is van egy őrült csirkém. Persze nem szereztem őrült csirkét, csupán Ann-t néztem minden áldott reggel, ahogy beviszi az ujságot, miközben a kávéját issza egy szál köntösben. Akkor is, mint mindig a piros uborkaalakú mamuszát húzta fel - talán mert ez volt a ledközelebb az ajtóhoz, esetleg ez volt a kedvence. Nem igazán tudom és a tény, hogy sohasem beszéltem Ann-nel, mindig is úgy érzetem, megnehezíti az ilyesféle elmélkedést.

Nem is baj, hogy aznap reggel sem próbáltam meg kideríteni a nő mamuszának rejtélyét, mert akkor kiderült volna, hogy a kapcsolatunk vezet valahová és nem csupán egy hosszú és meglepetésekkel teli titkos megfigyelés-akció elárvult banditája vagyok.

A hosszú mondatok mindig görcsberándítják a bal lábam kisujját, ami persze szükségszerűen magával rántja a többi hármat is. Szerencse, hogy a nagylábujjam viszonylag független a többitől és nem hatnak rá a többiek gyerekesnek tűnő fickándozásai.

Ann közben visszament a lakásába és magára zárta az ajtaját.

Aznap este a Csillag viszi a pálmádat 3. részét adták a moziban. Mivel azonban nem láttam az előző két részt, vonakodva mondtam a pénztároskisasszonyak, hogy "szeretnék egy jegyet a ma esti filmre". Végül mégis sikerült elmondanom és 4. sorba kaptam is jegyet.

Amikor a sorok között a nekem kiosztott székhez lépdeltem, észrevettem, hogy a teremben már van valaki. Szerencsésnek éreztem magam, hogy végre találtam egy másik olyan embert rajtam kiívül, aki szeret hamar beülni a vetítőterembe. Nagyon kényelmes dolog, mert ilyenkor még a reklámokat sem adják le, csupán halk zene szól és könnyed félhomály van.

Ráadásul az illető pontosan a mellettem ülő széken ült. Reménykedtem benne, hogy oda is szól a jegye és nem csupán bátor, de mégis bárdolatlan merészsége okozta ezt a számomra igazán szívderítő helyzetet. Csalódás lett volna, ha kiderül: nem is ide szól a jegye. Esetleg egy másik filmre akart beülni és itt csak tévedésből jelent meg. Talán a mozi, melyet keresett, a város másik felén van, ahol már el is kezdődött a film, de az itt ülő hölgy nem is tud róla. Sőt, talán azt se tudja, hogy nem abba a moziba ment vissza. Most aztán bánhatja, amiért kiugrott azért a doboz cigarettáért, miután megvette a jegyet.

Elhelyezkedtem mellette, s közben rá sem néztem. Mintha azt hittem volna, hogy a rávetülő tekintetem úgy megtöri a róla visszaverődő fényt, hogy a hölgy eltűnik, mert talán ott sem volt soha. Esetleg abban a pillanatban rájön, hogy nem is a jó moziban van és elszalad.

Aztán, egy kis idővel később, mégiscsak rá kellett néznem, mert nem voltam biztos benne, hogy a táskámból előhalászott kólát a jobb, vagy a bal oldalamra kell-e majd tennem. Ekkor támadt bennem a felismerés, hogy a vásznat olyan átéléssel és szeretettel bámuló hölgy valójában Ann, aki valamilyen számomra ismeretlen időpontban elhagyta a házat, hogy talán épp ebbe, vagy abba a bizonyos másik moziba menjen megnézni az esti filmet.

Így, vagy úgy, nemigen tudtam, hogy mitévő legyek.