Csirkék és csirkék II.

Három év telt el, és az ilyenek általában nagy ugrásnak számítanak egy ember életében, tekintve azt a tényt, miszerint ezen időszak magyarul mondva, s ráadásul igen egyszerűen fogalmazva is, komolyan megrövidítette az évek számát, melyeket ezen a földön élhetek itt le.

Nem szeretnék azonban hálátlannak tűnni a sors felé, mert ezt a három évet nincs nagy kedvem visszakapni. Ha megpróbálok visszaemlékezni a kiváltó eseményekre, csak néhány kósza mondat áramlik át a fejemen. Miszerint egy moziból rohantam ki, ráadásul oly eszeveszetten, hogy nem figyeltem a bejárat mellett, igencsak félrehúzódva álló úriemberre, és átesetem rajta.

Igen, ezzel a kifejezéssel lehet tökéletesen jelezni ezen cselekvés milyenségét. Azt pontosan nem tudom megmondani, miként és miért is álltam fel, hiszen minden józan ítélőképességű ember tisztában lehet a tényel, mely azt sugallja: az ilyen esős-felkelős alkalmakkor nemigen érdemes továbbmenni. Inkább üljünk le egy sötét sarokban és csendesen elmélkedjünk tovább az élet, időszakonként elkerülhetetlen, kínos helyzeteiről.

A legfontosabb azonban még hátra van: miután sikeresen elvégeztem a felállás műveletét és rögtön át is olvasztottam eme remekbeszabott cselekvéssort a futás műveletébe, immár az utcán próbálkoztam igen gyorsan eljutni valami helyre, ami más, mint ahol most vagyok. Sajnos a helyzet ilyetén elemzése közben elfelejtettem észrevenni a közeledő teherautót.

Namost, ha valaki úgy gondolja a fentebb vázolt történet nem üti meg a Hollywoodban manapság elfogadott kreatív mércét, annak azt mondom, hogy menjen el egy olyan (sokkal) melegebb éghajlatra, amely ráadásul az édesannya azon kifejezetten konkrét testrészében helyezkedik el, ami az általam nevezett személynek igencsak ismerős lehet, még nagyon ifjú korából.

Amennyiben minden fentebb említett személy befejezte a történetem erkölcstelenül pofátlan és mindezek felett rendkívül szemérmetlen kihallgatását, azt hiszem visszatérhetnék a helyzetem módfelett alapos elemzéséhez.

Először is a fehér kórházi ágy, úgy veszem észre, nemigen harmonizál a fal méregzöld színű festésével, melyen komoly repedések keletkeztek éjszakánként, amikor valószínűleg az épület karbantartói elbóbiskoltak. Másrészről egy ismeretlen alak is áll az ágyam mellett, akinek kirúzsozott szája furcsamód emlékeztet valakire, akit ismernem kéne, de elfeledkeztem arról, hogy az emberi élet részeként, erkölcsi kötelességem észbentartani azon emberek nevét, akikkel szorosabb kapcsolatba kerülök.

Amikor megpróbáltam megkérdezni, hogy hogyan is hívják az illető hölgyet, rájöttem egy nagyon fontos dologra.

A fontos dolog, amire rájöttem pedig nem más, minthogy nem tudok beszélni. Pontosabban a beszéd képességét nem vesztettem el, viszont valamiért nem rezeg a torkom egy bizonyos része, aminek pedig - úgy emlékszem legalábbis - csendesen búgnia kellene beszéd közben.