II. A mérges úr

Végtelen szeretetemben ölellek téged, amikor csak tudlak, magamhoz szorítlak, amikor csak tudod, hagyod, hogy magadhoz szorítsalak. Kint a kötélen száradunk, egymásba gabajodva, mint két lepedő. Én vagyok a piros, hiszen mindig is én voltam. Te csak a fehér lehetsz, a makulátlan, mert az voltál. Akarsz te is piros lenni?
Ahhoz meg kell halnod előbb...

A mérges úr

Szellemed nem fog megérkezni, tudom jól. Itt várok már több napja, és tudom, hogy nem fog megérkezni. Akarom pedig, és mégsem vagy itt. Szeretném, ha tudnád, hogy nem leszek itt mindig, rád várva, mert el kell mennem. Ha esetleg mégis megjönnél, és nem találnál itt, arra az esetre megmondom a pultosnak, hogy mondja meg a benzinkutasnak, hogy nem vagyok itt. Nyugatra mentem. Ott van jobb sör. Bár nem kifejezetten azért megyek el, hiszen nem is szeretem a sört. Talán a naplemente jobb, azt mondják.

Tegnapelőtt még nem volt itt ez a kő, amin most támaszkodom. Mondjuk, csak az első két lábammal támaszkodom, mert a maradék négy a földön izzad. A porban fetrengenek. Nem szeretek csótány lenni, mert elég rossz. Tudod az a helyzet, hogy nagyon sokan megpróbálnak rád lépni, és az elég kellemetlen. Na tessék, itt jön ez a fazon...

Rohadt csótány. Itt állt a helyemen, miközben rád várok. Csak beszaladtam egy kóláért. Igazán nem vetheted a szememre, hogy bent voltam pár percig. Valami dal szólt bent, azt hallgattam.
Valami cuki rajzfilmzene az, ami egyszer még esetleg elmegy, kétszer még tűrhető, háromszor unalmas, négyszer bosszantó, ötször idegtépő, hatszor őrjítő, hétszer rémisztő, nyolcszor horrorisztikus, kilencszer gyilkos. Tizedszerre pedig a saját körmöddel téped le a füledet és megeszed, h ne kelljen hallanod, de rá kell jönnöd, h így is hallod, és ráadásul iszonyúan fáj, és lassan kezdesz elvérezni, iszonyatos kínhalált halsz, és a pokolba jutsz, és kezdődik előlről az egész.

Vagy mégsem, igazából nem tudtam eldönteni, még csak pár ezerszer hallgattam meg, amióta itt vagyok. Poros kisváros ez egy benzinkúttal és egy étteremmel. Peregro-nak hívják. Leglábbis ez állt a táblánál.

Úgy éreztem, a fejemben inkább egy letompított dzsezztrombita szól. Mint a Mandzsúriai jelölt, úgy álltam ott rád várva. Ahogy elindultam az úton, már biztosra vehettem, hogy nem állok ott. Hiszen mondtam az elején, hogy nem fogok ott lenni az idők végezetéig. Eleget vártam rád, ideje továbblépned. Mondd meg az istenednek, hogy vigyen vissza és melegítsen ő fel. Nekem nincs szükségem egy kihűlt kapcsolatra veled. Ahogy ajkam hozzádérne, már tudnám, hogy olyan vagy, mint a jégcsap, ami a nyári napsütésben sem olvad fel. Mert hiába teremtettek melegnek és jószívűnek, valójában csak egy pizza vagy némi sonkás feltéttel.

Inkább elmentem egy étterembe. Joe mondta (a benzinkutas), hogy ha legalább 15 mérföldet sétálok ezen a poros úton, akkor eljuthatok oda. Még nem tudom, mennyi lehet hátra, már nem tudom, mennyit sétáltam. Valahol útközben vagyok, sem nem félúton, sem nem túl a felén, de reménykedem benne, hogy annyira nem vagyok közel már a benzinkúthoz.

A földön találtam egy MP3 lejátszót, néhány Joe Pass számmal rajta. Furák, én azt mondom, de talán megérem a holnap reggelt, még akkor is, ha ezt kell hallgatnom. Talán találok még egy lejátszót, vagy egy internetkávézót. Habár közel, s távol 100 mérföldre nincs civilizáció. Ki tudja? Talán más bolygókon is van élet. Talán leszáll egy ufó, egy laptoppal, aminek van USB csatlakozója és rátölt néhány új számot. Remélem jó számok lesznek. Nem vagyok kíváncsi még több Joe Pass-ra. Talán kibékülnék néhány Avril Lavigne slágerrel, de csak a jókkal. Nincs ma kedvem rossz dolgokat hallgatni.

Már túl jártam az út felén, amikor megpillantottam egy leguánt. Érdekes zöld állat volt, habár talán inkább egy Pachitriton cf.labiatum lehetett. Ha lenne internetem, vagy legalább valami wap-cucc, akkor most megnézhetném, hogy mit is állítok itt valójában, de nincs. Szólval labiatum. Úgy gondoltam felveszem és ennek megfelelően meg is közelítettem.

Elugrott. Pedig milyen szép barátság alakulhatott volna ki belőle. Elneveztem volna mondjuk Labi-nak és együtt mehettünk volna az étterembe. Vajon beengedtek volna minket? Vagy a kötelező nyakkendő hiányára hivatkozva kizavartak volna az utcára? Persze valójában mindannyian tudtuk volna, miért is zavarnak ki, de egyikünk sem lett volna elég bátor az igazat mondani.

Ragyogó volt a nap, ahogy sütött. Kissé hidegen ugyan és fázósan derengett ott fent, de azért elég meleget biztosított a konstans 43 fokhoz. Celziuszban, tenném hozzá, mielőtt valaki megpróbálna farenheitre gondolni. Ez itt nem Amerika. Nem is Európa, vagy más földi ország. Ez itt a senki földje. Az országút menti dolgok. Benzinkutak és éttermek. Legalábbis itt létem során e két intézménnyel szembesültem. Illetve van még – gondolom – a pizzakészítő hely, meg a pizzafutár. Bár még egyetlen autót sem láttam. Talán ezért késik a pizzám?

Már sosem fog kiderülni szerintem. Azt hiszem azért, mert már nem érdekel. Ha pedig valami nem érdekel, akkor minek fáradjak azzal, hogy kiderítem. Lehet hogy inkább csak leülök itt, az út mentén, megvárom, hátha jön erre valami. Annyira nem is érzem magam éhesnek.

Szabálytalanok ezek a sorok, ahogy nézem. Fent is, meg lentebb is. Hiába, a kaktuszokat senki nem ülteti. Vajon miért nem? Feltalálták már a kesztyűt, meg egyébként: nem hiszem el, hogy kicsinek is szúrósak. Mindig is úgy gondoltam, hogy a kaktuszok az élettől lesznek ilyen szúrósak, a megpróbáltatásoktól. Igaz, ezen úgy 5 perce gondolkodtam csak, és ezt is félbeszakította egy nagy citromsárga Citröen érkezése, aminek az oldalán és a tetején nagy PIZZA feliratok voltak.

Nem állt meg, lassított. Csak annyira, hogy ki tudjon szólni a letekert ablakon, és megmondja, hogy a pizzám sosem készült el, hiába vártam rá. Nem tudom, miért vették fel a rendelést. Bár ezen a ponton komolyan kételkedtem abban, hogy telefonáltam.

Akkoriban azt gondoltam, hogy szeretném kideríteni, milyen messzire visz ez az út. Kíváncsi voltam, hol van a vége. Vajon van-e ott tenger, ahogy szokott lenni. Mert hiszen végül minden út végén tenger van; vagy esetleg hegy, de ha átkelünk a hegyen ott is tenger van. Így végső soron mindegy hova megyünk. Ezért pár évvel az esemény után, már nem akartam kideríteni. Nem hinném, hogy elfárdtam, csak eltűnt a kedvem.

A pizzafutár a citromsárga Citröen-jével nem várta meg, amíg a gondolatmenet végére érek. Beletaposott a gázba és elhúzott. Ekkor vettem észre, hogy egy nagy háromszög alakú PIZZA feliratos utánfutót vontat, tehát az előbbi megjegyzést, már akkor is helyénvalónak találtam. Ami a „hulla a csomagtartóban” kezdetű képzelgéseimet illeti, nos, azokban már nem vagyok biztos. Több, mint fél órát áldogáltam ott, ilyen gondolatokkal a fejemben, amikor is eszembe jutott, hogy tovább kéne mennem, hogy elérhessem az éttermet. Kezdtem kicsit éhes lenni.

Az elhaló dzsezzszólamok a fejemben már alig lüktettek, ahogy továbbhaladtam a poros úton azt remélve, hogy az odaképzelt étterem felé sétálok. A szél elhomályosította a tájat, és valahogy furcsa elmosódást képzett a sziklákon. Nem hiszem, hogy valójában itt van minden egy helyen, szerintem szét vannak szórva a világban. Ahogy a szél is szétszórja a pitypangmagokat. A nap úgy bukott le, mint aki tudja, hogy már közel járok, és gyorsan – még így az utolsó pillanatban – meg akarja nehezíteni az utam.

Elkésett. Ahogy a látóhatár mögé bukott, máris felgyúltak az étterem fényei. „Mr. Carrot's Restaurant” hirdette a bántó neonfényből kirakott betűk sokasága. Alig voltam messze, mégis egy örökkévalóságnak tűnt, amíg odaértem. A zene a fejemben egyre lassult, csakúgy, mint én. Minden igyekezett ólomsúlyúvá válni körülöttem. A gondolataim is lassultak.

Minden nagyon lassú volt. Minden. Lassú. Valami megszólalt a távolban. Talán Luis Armstrong volt, talán más. A hangja volt hasonló. Persze akár a pizzásfiú is lehettett volna, annyira távolról hangzott, és annyira szétszórta a környezet.

Gyűlölj belső hang! Gyűlölj, amiért megváltoztam és már nem akarok odamenni. Nem megyek oda, sem vissza! Ne tépelődj, ne állj utamba! Nem megyek sehova, soha többé nem hagyom el a helyem, nem ígérek hamis pizzáktól elvakított tekintetű vágyaimnak, nem hallgatom tovább eszement banditák ármánykodását, kövek közül minket leső vad tekintetük.
Nem, nem, nem, nem, nem, nem!

Számold össze, hány nem, ha kell. Számold csak! Nem érdekel többé mézes-mázos szavad, elméd fondorlatai nem fognak gúzsba kötni. Nem, nem, nem, nem, nem, nem! Számolj csak, úgy van! Örülj magadnak, amíg lehet. Pizzás fiú, soha többé ne gyere vissza.

Ezek a dolgok jutottak eszembe útközben. Nem is tudom, hogy miért álltam meg. Talán elfáradtam. Persze lehet hogy semmi köze nem volt a dolgokhoz, amiket most gondoltam. Lehet hogy a meleg teszi. Elábrándít.

Csöndes, poros országút. Arra vár, hogy valaki jól megtapossa. Ha ugrálok rajta, jobban porzik. Valahogy úgy érzem csak játszik velem, és nem visz közelebb a célhoz. Hová megyek? Rég elfelejtettem? Vagy csak úgy teszek, mint aki elfelejtette? Ezzel vajon közelebb vagyok? Közelebb, mint távolabb? Ahhoz tudnom kéne, hogy honnan indultam?

Nincs kedvem visszaolvasni, hiszen nem is írtam le. Így nehezebb. Remélem nem gond megértened ezeket a mélyen filozófikus cuccokat. Tudod, én a hős, én nem tudom visszaolvasni, amit átélek. Emlékeim sincsenek, ha nem akarom.

Nem akarom. Valahol mélyen sajnos mégis vannak. Valahol mélyen ott él a benzinkút és vár, hogy visszatérjek. De én csak előre akarok menni, a tengerhez. A síkságon túl, a hegyeken túl, a tengerhez. Ahol a víz van. Miért nem vezet oda senki? Miért kell egyedül mennem? Miért kell mindenkinek egyedül mennie? Nincs, akibe kapaszkodhatnék? Miért nincs itt egy nálam erősebb? Miért csak kövek?

Nem akarhatjátok, hogy egyedül menjek! Gyűlöllek benneteket, meg akarlak ölni benneteket. De nem tenném meg, mert túl lusta vagyok és ha megölnék mindenkit, már biztosan én lennék a legerősebb. Akkor pedig kire támaszkodjak itt az út szélén? Talán a kövekre? Ennyire idiótának nézel? A kövek szerinted jobbak, mit a szénhidrogén-atomok baljóslítú gázfelhője ott a fehéres felhők mögött? Érted, amit mondok? Vagy már megint csak magamban beszélek? Miért nem figyelsz rám? Így akarsz az erősebb lenni? A megértő?

Nem tetszik a sok kérdés? Hadd mondjak akkor valamit. Lépj le. Ne olvass tovább! Ne hallgass rám! Menj csak. Nem olyan nehéz: csak le kell tenned ezt a lapot és mehetsz. Odakint biztos szép az idő nem? Azért akarsz menni. Ki szeretne a szürkeségbe kimenni? Akkor ugyanazt kapnád, mint itt én. Akarod? Na? Igen?

Azért nem szeretem, ha itthagynak. Olyan magányos leszek tőle. Egyelül maradok az izében. Itt az út mellett. Már nincs is kedvem továbbmenni. Annyira nem vagyok éhes.

Tudod, hogy ez az egész nem vezetett sehova. Tudtad jól, amikor belekezdtél. Nem menekülhetsz a pokolból. Te sem, én sem. Mert nem akarunk. Vagy te akarsz? Én nem, köszi. Nekem jó itt az út mentén. Majd egyszer talán tovább megyek.

Rengeteg időm van rá...