III. Hajnal sötét előtt

Egyedül vagyok a sötétben.
Talán ha találnék egy elemlámpát, jobb lenne a helyzet.
Beleléptem valamibe.
Annyira nem is szeretném azt az elemlámpát már...

Hajnal sötét előtt

Nem tudom csinálni, ha nem akarom. Legyek akár hám-, vagy idegsejt, akkor sem vagyok képes rá. Még ha ezer késsel kényszerítenek sem. Ha szeretsz, akkor sem, még ha azt is mondod „szeretlek” és komolyan is gondolod. Nem gondolhatod komolyan, ha ezen múlik. Ha azon múlik, hogy felmegyek-e. Mert ha egyszer fent vagyok, onnan könnyű leesni. Onnan estem le, ahogy Harry is az országútra. Ugyanazt az utat járjuk és mégis másfelé igyekszünk. Nem szerethesz így, csak én vagyok képes erre. Ez az, amit meg tudok csinálni, mást nem. Áradhat másokból bármi, belőlem sosem fog. Mindig hiányzik majd a tanulás képessége. Nem jó, hogy minden ugyanolyan, de az sem jó, ha minden más. Közép út nincs.

A pokol útját járom jó ideje, és sokáig fogom még. Nem akarok bemutatkozni, mert úgysem említenek sehol. Még te sem, tudom jól. Erre nincs magyarázat, egyszerűen csak így alakult. Így persze nem lesz módod megismerni rendesen. Azt fogod hinni, hogy gonosz vagyok. És ha így van? Így van.

Köszönök minden jó szót, azoknak a nevében, akik meghaltak velem együtt. Köszönet minden törődésért, amit az emberek így végső agóniájukban értem megpróbáltak megtenni; még ha nem is sikerült egy sem. Köszönöm azt az egyetlen egy csokit, amit az utam elején kaptam, de már régen elfogyott.

Az életem rendezett: megyek előre. Csakúgy, mint sok ezer évvel ezelőtt, és csakúgy, mint sok ezer évvel ezután. Nem kívánom, hogy ezután legyen, de azt sem, hogy ezelőtt. Mert – tudod – ezelőtt még a földön jártam, és bár repülni akartam, boldog voltam azzal egy egyetlen vágyammal. Most viszont, hogy tudok repülni, hirtelen ezernyi vágyam támadt, ami régen mind teljesült.

Hadd meséljek el egy történetet: a múltkor egy pocsolyában feküdtem. Már ott lehetem úgy egy hete, habár nehéz megmondani, hiszen furcsán telik itt az idő. Néztem a fejem felett csendesen köröző madarakat. Nagyon magasan voltak. Aztán az egyik leszart. Pont a fejemen talált el. Kedvem lett volna odarepülni és jól elkapni, bár teljesen fölöslegesen tettem volna, hiszen úgy sem érzi át, mit tett. Az a tény bosszantott igazán csak, hogy nagyon magasan voltak, és így eléggé fájt, hiába volt puha, és hasonlók.

Aztán végül felkeltem a pocsolyából, hogy keressek valami éttermet. Az út szélén találkoztam Harry-vel, aki ott ült egymagában. Azt mondta, hogy már több száz éve indult el. Megkérdezte, hogy honnan jövök és mit láttam arra. Sajnos túl sok mondanivalóm nem volt, így elindultunk az étterem felé.

- Sötét van itt. - mondta.
- Szerintem annyira nem.
- De komolyan, alig látok. Nincs egy elemlámpád, vagy valami?
vMinek neked az? Gyere utánnam.
- És mi van ha te sem látsz?
- Azt azért csak látom, hogy látok nem?
- És ha feléd menet felbukom valamiben? Akkor mire megyek a látásoddal?
- Semmire. Na indulj el.
- Inkább itt maradok.
- Akkor maradj. Én szeretnék bemenni, mert éhes vagyok.
- Én annyira nem.
- Akkor maradj.
- És mikor jösz vissza?
- Amikor befejeztem az evést.
- Addigra már világos lesz?
- Attól függ, mit eszem.
- Szóval lehet, hogy itt kell ülnöm és megvárnom amíg kivilágosodik?
- Lehet.
- Sok szerencsét.
- Neked is.

Valamiért nem volt kedvem tovább beszélgetni. Olyan szárazan jöttek a szavak. Semmi hangsúly, semmi élc, vagy egyéb érzelem. Igaz, hogy ritkán beszélgetek mostanában.

Nincs kedvem tovább beszélni. Nincs kedvem tovább menni. Itt vagyok és pirítóst eszem. Talán később rendelek egy pizzát a kávémhoz. Ahogy korábban eljöttem egy benzinkút mellett, elhúzott egy pizzáskocsi. Talán a pincérnő tudja a számát. Talán nem.

Egy héttel később Harry odaadta az mp3 lejátszóját. Fura számok voltak rajta.

Mintha minden történet, mely a világon megíródott, egy sablont követne. És bár ez a sablon rendkívül alkalmazkodó, akkor is mindenre rányomja a bélyegét. Néztem a tv-t, hallgattam a rádiót, és azt vettem észre, hogy mindenütt ott van. Nem vagyok paranoid. Nem akar a sablon bántani. Csak azt akarja, hogy odafigyelj rá, hogy észrevedd. Azt szeretné, ha foglalkoznál vele, mert máskülönben miért lenne ott? Állandóan vándorol, mindenhová elér, hogy megmutathassa magát. Én nem érek el sok helyre, nem lát engem senki. Nincs kedvük megemlíteni, mert ilyen passzív módon kinek az emlékezetében maradnék meg?

Hallgatom a számokat az mp3 lejátszón és látom magam előtt a sablont, ahogy befurakodik az agymba. Beszélni kezdek róla, anélkül, hogy érteném, mit mondok. Látni kezdem, anélkül, hogy érteném, mit látok. Érezni kezdem, mintha csak le tudnám másolni, egyszerűen és tisztán, akár egy jól működő fénymásoló. Takarékosan bánok a festékkel, nehogy elfogyjon. Talán azért, mert nem tudom, mennyi van belőle. Talán azért, mert szeretem a festéket. Talán, nem kéne annyit találgatnom, csak enni tovább a palacsintának látszó pirítósomat. Talán nem kellett volna belemártanom a kávémba.

Néha nagyon szeretnék lemásolni dolgokat. Hogy több legyen belőlük, azt hiszem. Például ezt a pirítóst az asztalon. Nagyon finom, de ha megeszem, már nem lesz az. Tudom, hogy azért, mert megettem, de akkor is. Valahogy nem igazságos ez így.

Aztán azt gondoltam, hogy kimegyek, behívom Harry-t. Szerettem volna, hogyha ő is rendel magának pirítóst. Talán nekem is rendelt volna és akkor még egyszer utoljára érezhettem volna azt a ropogós finomságot a kávéval. Lehet, hogy kértem volna még egy kávét. Aztán láttam, hogy lassan kivilágosodik. Harry most már biztosan jobban lehet, mint ezelőtt volt.

A pizzát sem akarom már olyan nagyon. Nyilván ezért mentem ki a napfénybe. Finom meleg volt. Az a fajta napfény ami még vörös a korai naplementétől, de már kezd egy kicsit megsárgulni, jelezvén az idő múlását. Először éreztem azt, hogy nem kell sietnem valamivel, hogy nem kell rohannom sehová, mert valaminek készen kell lennie, vagy csak oda kell érnem. Kellemesebb érzés volt, mint ha nem éreztem volna.

Nem vénnek való vidék ez kérem, sem nem fiatal léleknek. Az az igazság, hogy senkinek nem való ez a nyomorult sivatag. Talán, ha eljutnék a tengerhez, jobban érezném magam.

Megkérdeztem Harry-t és vonakova bár, de beleegyezett, hogy elkísér a partra. Azt mondta, hogy csak pár száz mérföld, amiről úgy gondoltam, hogy nem sok.

Mi a magány? Nem akartunk eljutni sehova. Mégis addig mentünk, amíg el nem értük a partot, mert el akartuk érni, látni akartuk, mindent akartunk, hogy beteljesedjen, akár a rozsdás égbolton alácsúszó csillagok. Betegen, mégis éppen hogy betartva az úgyis mindent nélkülöző szabályokat. Végül beleestünk a vízbe. Azt akartuk.

Mi a magány? Megnyugvás? Elfelededés? A gazdag sejtek elrákosodása a lábukat gyengéden, mégis kíváncsian körülvevő medúzatengerben. Csíp, és mégsem mászol ki belőle. Mint a pizzásfiú utolsó szállítmánya. Csak ott mozog, ahol tömegnek kell lennie. Sehol máshol nem látsz különbséget, ami kibukkanna. Úgy mozog, hogy nem látod, úgy létezik, hogy nem hallod. Úgy van, ahogy sárga megteremtette. Nem akarok hazudni, ez az egyetlen, amit nem szeretnék, ha már elértem a tengert, vagy az óceánt.

Sosem tudtam végül eldönteni, hogy melyik, mert nem is érdekelt a különbség. Egyetlen dolog miatt akartam végül megszólalni: a magány. Úgy emésztett, ahogy Harry-t emésztette. Egyek voltunk a másokkal. Ketten, és mégis egyedül.

- Miért nem mégy be a vízbe? - kérdezte ő.
- Nem látod, hogy már bent állsz?
- Sötét van. Nem mehetnénk inkább máshova?
- Félsz?
- Látsz?
- Nem félek.
- Nem látok.
- Senki sem lát.
- Akkor mégis hogyan jutottunk idáig?
- Tippeltünk.
- Akár a tűz?
- Hogy hol gyulladjon meg?
- Érdekes.
- Inkább forró.
- Menjünk innen.
- Hová?
- Ahol nem itt vagyunk.
- Nézzük meg, hogy hol máshol is lehetnénk most?
- Most?
- Ha már felvetetted...

Megöregedtünk. Elszállt a jókedv és csendes havazás vette át a helyét. Megállapítottuk, hogy nem érdemes vitatkozni. Csak egymás fejében léteztünk, sehol másutt. Ezért mentünk a tengerhez. Elhatározás volt csupán. A szaga olyan volt, akár a kilégzett belégzés bepácolva, olyan öreges és semmitmondó. Hátráltató fény, a sötét helyett. Semmi keresnivalója nem volt a fejemben. Szerettem volna, hogy eltűnjön, de tudtam, hogy nem akar. Én sem akartam volna eltűnni a helyében. Inkább megpróbáltam újabb mp3 lejátszókat keresni a homokban. Elég sokat kellett tapogatnom ahhoz, hogy rájöjjek: valójában nincs a homokban lejátszó. Nem hiszem, hogy valaki ottfelejtette volna. Persze nem tudhatjuk, hogy valakinek van-e több?

Azt akartam végül is a legjobban, hogy még sötét előtt hajnalodjon.