Randal munkája

Sokkal könnyebb valamit elkezdeni, mint folytatni. A kitartás mindig is a számítógépek kiváltsága volt. Vegyük például Randal-t, aki szabadidejében az elektromágneses spektrumon futatott szimulációkat. Azt mondanánk, hogy a munkája unalmas volt, pedig ő élvezte, legalábbis a maga módján.

Mindig a munkájára gondolt. Sosem filozofált azon, hogy vajon szereti-e, vagy egyáltalán, mi a véleménye a világról. Csupán a munkáját akarta végezni, maga sem tudta miért. Nem hitt Istenben, sem semmi másban, mert nem volt ideje rá, hiszen minden szabadidejét lekötötte az elektromágneses spektrum vizsgálata.

Lehetett volna ideje barátnőre, esetleg családra is, ha igazán akarja, de ő úgy döntött, hogy bizony nem telepedik le, inkább csak a munkájának él. Soha nem környékezték meg emberek, elmentek mellette, szinte rá sem néztek. Randal hozzászokott ehhez. Sőt, egyenesen nem érdekelte.

Aztán egy napon befejezte az elektromágneses spektrum vizsgálatát és - mint minden rendes, jól nevelt számítógép - elmentette az eredményt az egyetem központi szerverére és kikapcsolt.

Tovább...

Adél legnagyobb vívmánya

Az utcák porosak és sokat esik rájuk az eső. Ráadásul néhány rosszul elégetett néhai ember hamvait össze-vissza fújja a szél. A Láp utcai krematóriumot valójában nem szigetelték jól. Milyen tökéletes elvesztegetése néhány olyan intellektusnak, melyek méltán válhattak volna népszerű művészekké, ha a kor időben felismeri őket.

Nem akarok rátérni a címben említet nőszemélyre, mert csakugyan kellemetlen róla beszélni. Sokkal szívesebben rántanám le a leplet a lustán növekvő ózónlyukat tágító nemesnek éppen csak technikai értelemben nevezhető gázokról. Végül is, nem muszáj a dolgokról írni, megtörténnek azok maguktól is. Habár egyes vélemények szerint szükségük van a kiváltó ok kitartó ténykedésre, de a többség csak legyint erre a megjegyzésre. Meglepetés nemigen érheti az ember, ha nem gondolkodik. Az utcák porát majd elviszi a szél, Adél évek kemény munkájával összetákolt hajkoronáját pedig szépen magával sorodja az óvatlan levegőmolekulákkal együtt.

Tovább...

III. Hajnal sötét előtt

Egyedül vagyok a sötétben.
Talán ha találnék egy elemlámpát, jobb lenne a helyzet.
Beleléptem valamibe.
Annyira nem is szeretném azt az elemlámpát már...

Hajnal sötét előtt

Nem tudom csinálni, ha nem akarom. Legyek akár hám-, vagy idegsejt, akkor sem vagyok képes rá. Még ha ezer késsel kényszerítenek sem. Ha szeretsz, akkor sem, még ha azt is mondod „szeretlek” és komolyan is gondolod. Nem gondolhatod komolyan, ha ezen múlik. Ha azon múlik, hogy felmegyek-e. Mert ha egyszer fent vagyok, onnan könnyű leesni. Onnan estem le, ahogy Harry is az országútra. Ugyanazt az utat járjuk és mégis másfelé igyekszünk. Nem szerethesz így, csak én vagyok képes erre. Ez az, amit meg tudok csinálni, mást nem. Áradhat másokból bármi, belőlem sosem fog. Mindig hiányzik majd a tanulás képessége. Nem jó, hogy minden ugyanolyan, de az sem jó, ha minden más. Közép út nincs.

A pokol útját járom jó ideje, és sokáig fogom még. Nem akarok bemutatkozni, mert úgysem említenek sehol. Még te sem, tudom jól. Erre nincs magyarázat, egyszerűen csak így alakult. Így persze nem lesz módod megismerni rendesen. Azt fogod hinni, hogy gonosz vagyok. És ha így van? Így van.

Köszönök minden jó szót, azoknak a nevében, akik meghaltak velem együtt. Köszönet minden törődésért, amit az emberek így végső agóniájukban értem megpróbáltak megtenni; még ha nem is sikerült egy sem. Köszönöm azt az egyetlen egy csokit, amit az utam elején kaptam, de már régen elfogyott.

Az életem rendezett: megyek előre. Csakúgy, mint sok ezer évvel ezelőtt, és csakúgy, mint sok ezer évvel ezután. Nem kívánom, hogy ezután legyen, de azt sem, hogy ezelőtt. Mert – tudod – ezelőtt még a földön jártam, és bár repülni akartam, boldog voltam azzal egy egyetlen vágyammal. Most viszont, hogy tudok repülni, hirtelen ezernyi vágyam támadt, ami régen mind teljesült.

Hadd meséljek el egy történetet: a múltkor egy pocsolyában feküdtem. Már ott lehetem úgy egy hete, habár nehéz megmondani, hiszen furcsán telik itt az idő. Néztem a fejem felett csendesen köröző madarakat. Nagyon magasan voltak. Aztán az egyik leszart. Pont a fejemen talált el. Kedvem lett volna odarepülni és jól elkapni, bár teljesen fölöslegesen tettem volna, hiszen úgy sem érzi át, mit tett. Az a tény bosszantott igazán csak, hogy nagyon magasan voltak, és így eléggé fájt, hiába volt puha, és hasonlók.

Aztán végül felkeltem a pocsolyából, hogy keressek valami éttermet. Az út szélén találkoztam Harry-vel, aki ott ült egymagában. Azt mondta, hogy már több száz éve indult el. Megkérdezte, hogy honnan jövök és mit láttam arra. Sajnos túl sok mondanivalóm nem volt, így elindultunk az étterem felé.

- Sötét van itt. - mondta.
- Szerintem annyira nem.
- De komolyan, alig látok. Nincs egy elemlámpád, vagy valami?
vMinek neked az? Gyere utánnam.
- És mi van ha te sem látsz?
- Azt azért csak látom, hogy látok nem?
- És ha feléd menet felbukom valamiben? Akkor mire megyek a látásoddal?
- Semmire. Na indulj el.
- Inkább itt maradok.
- Akkor maradj. Én szeretnék bemenni, mert éhes vagyok.
- Én annyira nem.
- Akkor maradj.
- És mikor jösz vissza?
- Amikor befejeztem az evést.
- Addigra már világos lesz?
- Attól függ, mit eszem.
- Szóval lehet, hogy itt kell ülnöm és megvárnom amíg kivilágosodik?
- Lehet.
- Sok szerencsét.
- Neked is.

Valamiért nem volt kedvem tovább beszélgetni. Olyan szárazan jöttek a szavak. Semmi hangsúly, semmi élc, vagy egyéb érzelem. Igaz, hogy ritkán beszélgetek mostanában.

Nincs kedvem tovább beszélni. Nincs kedvem tovább menni. Itt vagyok és pirítóst eszem. Talán később rendelek egy pizzát a kávémhoz. Ahogy korábban eljöttem egy benzinkút mellett, elhúzott egy pizzáskocsi. Talán a pincérnő tudja a számát. Talán nem.

Egy héttel később Harry odaadta az mp3 lejátszóját. Fura számok voltak rajta.

Mintha minden történet, mely a világon megíródott, egy sablont követne. És bár ez a sablon rendkívül alkalmazkodó, akkor is mindenre rányomja a bélyegét. Néztem a tv-t, hallgattam a rádiót, és azt vettem észre, hogy mindenütt ott van. Nem vagyok paranoid. Nem akar a sablon bántani. Csak azt akarja, hogy odafigyelj rá, hogy észrevedd. Azt szeretné, ha foglalkoznál vele, mert máskülönben miért lenne ott? Állandóan vándorol, mindenhová elér, hogy megmutathassa magát. Én nem érek el sok helyre, nem lát engem senki. Nincs kedvük megemlíteni, mert ilyen passzív módon kinek az emlékezetében maradnék meg?

Hallgatom a számokat az mp3 lejátszón és látom magam előtt a sablont, ahogy befurakodik az agymba. Beszélni kezdek róla, anélkül, hogy érteném, mit mondok. Látni kezdem, anélkül, hogy érteném, mit látok. Érezni kezdem, mintha csak le tudnám másolni, egyszerűen és tisztán, akár egy jól működő fénymásoló. Takarékosan bánok a festékkel, nehogy elfogyjon. Talán azért, mert nem tudom, mennyi van belőle. Talán azért, mert szeretem a festéket. Talán, nem kéne annyit találgatnom, csak enni tovább a palacsintának látszó pirítósomat. Talán nem kellett volna belemártanom a kávémba.

Néha nagyon szeretnék lemásolni dolgokat. Hogy több legyen belőlük, azt hiszem. Például ezt a pirítóst az asztalon. Nagyon finom, de ha megeszem, már nem lesz az. Tudom, hogy azért, mert megettem, de akkor is. Valahogy nem igazságos ez így.

Aztán azt gondoltam, hogy kimegyek, behívom Harry-t. Szerettem volna, hogyha ő is rendel magának pirítóst. Talán nekem is rendelt volna és akkor még egyszer utoljára érezhettem volna azt a ropogós finomságot a kávéval. Lehet, hogy kértem volna még egy kávét. Aztán láttam, hogy lassan kivilágosodik. Harry most már biztosan jobban lehet, mint ezelőtt volt.

A pizzát sem akarom már olyan nagyon. Nyilván ezért mentem ki a napfénybe. Finom meleg volt. Az a fajta napfény ami még vörös a korai naplementétől, de már kezd egy kicsit megsárgulni, jelezvén az idő múlását. Először éreztem azt, hogy nem kell sietnem valamivel, hogy nem kell rohannom sehová, mert valaminek készen kell lennie, vagy csak oda kell érnem. Kellemesebb érzés volt, mint ha nem éreztem volna.

Nem vénnek való vidék ez kérem, sem nem fiatal léleknek. Az az igazság, hogy senkinek nem való ez a nyomorult sivatag. Talán, ha eljutnék a tengerhez, jobban érezném magam.

Megkérdeztem Harry-t és vonakova bár, de beleegyezett, hogy elkísér a partra. Azt mondta, hogy csak pár száz mérföld, amiről úgy gondoltam, hogy nem sok.

Mi a magány? Nem akartunk eljutni sehova. Mégis addig mentünk, amíg el nem értük a partot, mert el akartuk érni, látni akartuk, mindent akartunk, hogy beteljesedjen, akár a rozsdás égbolton alácsúszó csillagok. Betegen, mégis éppen hogy betartva az úgyis mindent nélkülöző szabályokat. Végül beleestünk a vízbe. Azt akartuk.

Mi a magány? Megnyugvás? Elfelededés? A gazdag sejtek elrákosodása a lábukat gyengéden, mégis kíváncsian körülvevő medúzatengerben. Csíp, és mégsem mászol ki belőle. Mint a pizzásfiú utolsó szállítmánya. Csak ott mozog, ahol tömegnek kell lennie. Sehol máshol nem látsz különbséget, ami kibukkanna. Úgy mozog, hogy nem látod, úgy létezik, hogy nem hallod. Úgy van, ahogy sárga megteremtette. Nem akarok hazudni, ez az egyetlen, amit nem szeretnék, ha már elértem a tengert, vagy az óceánt.

Sosem tudtam végül eldönteni, hogy melyik, mert nem is érdekelt a különbség. Egyetlen dolog miatt akartam végül megszólalni: a magány. Úgy emésztett, ahogy Harry-t emésztette. Egyek voltunk a másokkal. Ketten, és mégis egyedül.

- Miért nem mégy be a vízbe? - kérdezte ő.
- Nem látod, hogy már bent állsz?
- Sötét van. Nem mehetnénk inkább máshova?
- Félsz?
- Látsz?
- Nem félek.
- Nem látok.
- Senki sem lát.
- Akkor mégis hogyan jutottunk idáig?
- Tippeltünk.
- Akár a tűz?
- Hogy hol gyulladjon meg?
- Érdekes.
- Inkább forró.
- Menjünk innen.
- Hová?
- Ahol nem itt vagyunk.
- Nézzük meg, hogy hol máshol is lehetnénk most?
- Most?
- Ha már felvetetted...

Megöregedtünk. Elszállt a jókedv és csendes havazás vette át a helyét. Megállapítottuk, hogy nem érdemes vitatkozni. Csak egymás fejében léteztünk, sehol másutt. Ezért mentünk a tengerhez. Elhatározás volt csupán. A szaga olyan volt, akár a kilégzett belégzés bepácolva, olyan öreges és semmitmondó. Hátráltató fény, a sötét helyett. Semmi keresnivalója nem volt a fejemben. Szerettem volna, hogy eltűnjön, de tudtam, hogy nem akar. Én sem akartam volna eltűnni a helyében. Inkább megpróbáltam újabb mp3 lejátszókat keresni a homokban. Elég sokat kellett tapogatnom ahhoz, hogy rájöjjek: valójában nincs a homokban lejátszó. Nem hiszem, hogy valaki ottfelejtette volna. Persze nem tudhatjuk, hogy valakinek van-e több?

Azt akartam végül is a legjobban, hogy még sötét előtt hajnalodjon.

Tovább...

Nájt Shift I.

Első fejezet, melyből megtudhatjuk, ki is az az Árpi és miért akarja Vajk kidobni az űrbe, továbbá képet kapunk a Magyarok helyzetéről I.Sz. 2900-ban.

Vajk mindig is őrülten próbált megfelelni a mások által támasztott igényeknek. Legyen rendes munkád. Találj egy nőt. Házasodj meg. Legyenek gyerekeid. Minnél tőbb, annál jobb. Ebben a korban, ahol a minőséget jóval a mennyiség alá helyzeték az univerzum nagy rangsorában, 10-12 gyerek még igencsak alacsony létszámnak minősült egy család esetében.
Akadtak persze gátló tényezők, mivel Vajk munkája nagy része abból állt, hogy a VR-X23 jelzésű csillagködöt járta körbe, annak érdekében, hogy ellenőrizze a bentlakó 13 milliárd ember személyi tulajdonát (háza, kertje, állatai, stb...
Ha nevén akarjuk nevezni a dolgokat: Vajk a Galaxis Vagyonőr Rt. 30 millió alkalmazottja közül az egyik volt. Munkaköri leírása szerint az ÉB-13 járőrhajó pilótája.
Igazán szerencsésnek érezte magát, mert csupán kellemes és nyugodt éjszakai őrjáratokra osztották be. Volt persze egy olyan időszak az életében, amit igazi rémálomként élt meg. Történt ugyanis, hogy beosztottak mellé egy fiatalembert, aki Árpi névre hallgatott. Legalábbis hallgatott volna, ha képes befogni a száját, amit Vajk legnagyobb bosszúságára, képtelen volt megtenni, akár 1 percre is. Ezért Vajknak minden egyes műszak előtt lélekedzéseket kellett tartania. Azután, amikor ezek nem váltak be, azon kezdett el filozofálni, hogy vajon miként dobhatná ki Árpit az űrhajóból egy beláthatatlan területen. Úgy tűnt, hogy ez sem válik be, mert egy idő után Árpi szavai áttörték a filozófia blokádjait.

Azonban pontosan egy nappal azelőtt, hogy Vajk elhatározta volna, hogy a tettek mezejére lép, Árpit áthelyezték: saját őrjáratot kapott.

Még mielőtt azonban a komoly tényekre térnénk, és Vajk megkezdhetné utolsó és mégis legizgalmasabbnak minősülő műszakját, elképzelhető, hogy fontos lenne kitérni a kialakult politikai helyzetre.

Ahogy a Barátok közt 1 milliomodik adása is sugallta, a kriogenikus fagyasztásban majd 1000 évet átvészelő Orbán Viktor fiai Orbán Ödön és Jenő parlamenti csatározásai megosztották a nemzetet. A két frakcióra szakadt országgyűlés egyik fele támogatta az új adórendszer bevezetését és a Sirius rendszbe történő utazásokat megkönnyítő hiperűrkapu építésére kiírt pályázati tender győztesét, a másik fél nem.

Ez igen komoly vitákhoz vezetett az egyébként is sok problémával küzdő magyarság körében. Hiszen itt volt még a kisebbségek kérdése is, amely komoly attrocitásokat okozott számos bolygón és űrállomáson. Úgy tűnt a helyzet kilátástalan: bárhová is terjeszkedett a magyar a zsidók, romák (hogy csak a nagyobb kisebségeket említsük) mindig velük terjeszkedtek. Ezt rossz szemmel nézték a magyarok, akiket rossz szemmel néztek a zsidók, a romák pedig senkit nem néztek rossz szemmel, csupán mindenki azt hitte róluk (főleg a magyarok és a zsidók).
A kialakult helyzetért természetesen a majd 300 évig fennált, majd végül elbuktatot Szocialista Párt volt a felelős, legalábbis azok szerint, akik nem a szocialisták voltak. Meg kell hagyni - bár a feljegyzések valahogyan elvesztek, ezért nem lehetünk biztosak benne - igen komoly befolyással bírhatott anno a fentebb nevezett párt, hiszen még 600 évvel a bukása után is mennyi probléma forrása.

Ebben a kiélezett, komoly konfliktusok árnyékával terhelt időszakban a magyarság komoly döntés előtt állt: vagy háborúba torkolló tüntetéseket szerveznek Jenő pártelnök vezetésével, vagy háborúba torkolló ellentüntetéseket szerveznek Ödön miniszterelnök és pártelnök és frakcióvezet főpolgármesterhelyettes vezetésével.

Aznap este, mikor Vajk megkezdte műszakját, még ő sem sejtette, hogy mennyire nem hétköznapi módon fogja befejezni.

Amikor beszállt járművébe, mindezen tények tetejébe ráadásul, egy olyan hangott hallott, amit évek óta nem. Mily kellemes évek is voltak ezek, gondolta, majd jobbra nézet, és meglátta, hogy a navigátori ülésbe nem más próbál beülni, mint Árpi.

Tovább...

Dimitri és a káosz

Dimitri érezte, hogy a káosz üldözi. Nem látott senkit az ablakon túl, ahol a szomszéd díjnyertes virágoskertje volt, de tudta, hogy a sötétben könnyebben el lehet rejtőzni. Ráadásul élénken emlékezett arra a napra, amikor először érezte azt, ami most is folytogatta.

A káosz valójában nem egy egybefüggő massz, habár annak látszik. Az igazság az, hogy van némi különbség, hiszen az entitások között van néhány erős individum is. Ezeket nevezhetjük isteneknek, és Dimitri az egyik ilyen elkülönülő masszával találkozott pontosan két héttel azelőtt, hogy az elkezdte üldözni.

Egy hotelszobában nézte a tévét és éppen arra gondolt, hogy most valami történni fog. Ezt persze már rengetegszer gondolta, mégis most - talán csak, hogy a kivétel erősítse a szabályt - megérintette valami, és az nem a felesége volt. A feleségét pontosan tizenhárom éve, két napja és tizennyolc órája hagyta el, miután kiderült, hogy a megcsalás igencsak rombolja a házasságba vetett hitet (legalábbis a nők esetében biztosan). Aztán arra gondolt, hogy a reggelire evett pizza egy maradék, sorsát be nem teljesített szeletéről csurgott le valahogy a feltét. Habár arra gondolt, hogy megkéne változtatnia azon szokását, hogy a kanapé támláján tárolja az ételmaradékokat, úgy döntött, ezen elmélet megvalósítását elhalasztja, mert nem ez volt a baj.

Az, hogy baj volt, rögtön nyilvánvalóvá vált, mert ilyen érintést köznapi tárgy, vagy élő személy nem produkálhat. Ép ésszel legalábbis bizonyosan nem így történik az efféle dolog. Tehát Dimitri ott feküdt a kanapén, szemüvegét visszatolta az orrára, és körülkémlelt. Nem látott senkit, és semmit, ami gyanús volt, nam illett a képbe, ami még élt benne az 5 perccel ezelőtti szobáról. A szoba, reményeinek megfelelően, nem változott meg.

Valami mégis volt a levegőben, és Dimitri úgy gondolta, ideje elhagyni a hotelt, és tovább indulni. Úgy pattant be a kocsijába, mintha üldöznék. Az eső áztatta országúton hajtott, nem törődve a sebességkorlátozással. Egyetlen rendőr sem állt az útjába. Dimitri gondolatai egyre csak az entitás körül forogtak. Nem tudta megfogalmazni, milyen lehetett. Nem létezett köznapi értelemben vett mérete, vagy formája. Egyszer köcsögnek gondolta, másszor kancsónak, egészen máskor pedig autónak, vagy a kedvenc ételének. Előfordult, hogy a bátyja volt, akiről tudta, hogy Arizónában él, Phoenix-ben, pedig nem is szereti a meleget. Szereti viszont a feleségét, akivel már 30 éve él boldog házasságban.

Az üldözás utolsó éjszakáján Dimitri Mrs. Hupkins díjnyertes ketjét bámulta. Kissé szórakozottan ült be a kocsijába, és a feljáróról való lehatjás után Arizóna felé vette az irányt. Gondolta, ha már üldözik, legalább a megfelelő irányba tegyék.

Dimitri Jakobs nem találkozott a bátyjával, sőt nem is érte el Phoenix határát. Meghalt egy autóbalesetben. A rendőrségi elemzés kimutatta, hogy mielőtt autójával az út melletti fának hajtott, úgy viselkedett (a féknyomok alapján), mintha egy kamion, vagy egyéb nagy jármű jött volna vele szemben, Dimitri sávjában.

Tovább...

Csirkék és csirkék II.

Három év telt el, és az ilyenek általában nagy ugrásnak számítanak egy ember életében, tekintve azt a tényt, miszerint ezen időszak magyarul mondva, s ráadásul igen egyszerűen fogalmazva is, komolyan megrövidítette az évek számát, melyeket ezen a földön élhetek itt le.

Nem szeretnék azonban hálátlannak tűnni a sors felé, mert ezt a három évet nincs nagy kedvem visszakapni. Ha megpróbálok visszaemlékezni a kiváltó eseményekre, csak néhány kósza mondat áramlik át a fejemen. Miszerint egy moziból rohantam ki, ráadásul oly eszeveszetten, hogy nem figyeltem a bejárat mellett, igencsak félrehúzódva álló úriemberre, és átesetem rajta.

Igen, ezzel a kifejezéssel lehet tökéletesen jelezni ezen cselekvés milyenségét. Azt pontosan nem tudom megmondani, miként és miért is álltam fel, hiszen minden józan ítélőképességű ember tisztában lehet a tényel, mely azt sugallja: az ilyen esős-felkelős alkalmakkor nemigen érdemes továbbmenni. Inkább üljünk le egy sötét sarokban és csendesen elmélkedjünk tovább az élet, időszakonként elkerülhetetlen, kínos helyzeteiről.

A legfontosabb azonban még hátra van: miután sikeresen elvégeztem a felállás műveletét és rögtön át is olvasztottam eme remekbeszabott cselekvéssort a futás műveletébe, immár az utcán próbálkoztam igen gyorsan eljutni valami helyre, ami más, mint ahol most vagyok. Sajnos a helyzet ilyetén elemzése közben elfelejtettem észrevenni a közeledő teherautót.

Namost, ha valaki úgy gondolja a fentebb vázolt történet nem üti meg a Hollywoodban manapság elfogadott kreatív mércét, annak azt mondom, hogy menjen el egy olyan (sokkal) melegebb éghajlatra, amely ráadásul az édesannya azon kifejezetten konkrét testrészében helyezkedik el, ami az általam nevezett személynek igencsak ismerős lehet, még nagyon ifjú korából.

Amennyiben minden fentebb említett személy befejezte a történetem erkölcstelenül pofátlan és mindezek felett rendkívül szemérmetlen kihallgatását, azt hiszem visszatérhetnék a helyzetem módfelett alapos elemzéséhez.

Először is a fehér kórházi ágy, úgy veszem észre, nemigen harmonizál a fal méregzöld színű festésével, melyen komoly repedések keletkeztek éjszakánként, amikor valószínűleg az épület karbantartói elbóbiskoltak. Másrészről egy ismeretlen alak is áll az ágyam mellett, akinek kirúzsozott szája furcsamód emlékeztet valakire, akit ismernem kéne, de elfeledkeztem arról, hogy az emberi élet részeként, erkölcsi kötelességem észbentartani azon emberek nevét, akikkel szorosabb kapcsolatba kerülök.

Amikor megpróbáltam megkérdezni, hogy hogyan is hívják az illető hölgyet, rájöttem egy nagyon fontos dologra.

A fontos dolog, amire rájöttem pedig nem más, minthogy nem tudok beszélni. Pontosabban a beszéd képességét nem vesztettem el, viszont valamiért nem rezeg a torkom egy bizonyos része, aminek pedig - úgy emlékszem legalábbis - csendesen búgnia kellene beszéd közben.

Tovább...

II. A mérges úr

Végtelen szeretetemben ölellek téged, amikor csak tudlak, magamhoz szorítlak, amikor csak tudod, hagyod, hogy magadhoz szorítsalak. Kint a kötélen száradunk, egymásba gabajodva, mint két lepedő. Én vagyok a piros, hiszen mindig is én voltam. Te csak a fehér lehetsz, a makulátlan, mert az voltál. Akarsz te is piros lenni?
Ahhoz meg kell halnod előbb...

A mérges úr

Szellemed nem fog megérkezni, tudom jól. Itt várok már több napja, és tudom, hogy nem fog megérkezni. Akarom pedig, és mégsem vagy itt. Szeretném, ha tudnád, hogy nem leszek itt mindig, rád várva, mert el kell mennem. Ha esetleg mégis megjönnél, és nem találnál itt, arra az esetre megmondom a pultosnak, hogy mondja meg a benzinkutasnak, hogy nem vagyok itt. Nyugatra mentem. Ott van jobb sör. Bár nem kifejezetten azért megyek el, hiszen nem is szeretem a sört. Talán a naplemente jobb, azt mondják.

Tegnapelőtt még nem volt itt ez a kő, amin most támaszkodom. Mondjuk, csak az első két lábammal támaszkodom, mert a maradék négy a földön izzad. A porban fetrengenek. Nem szeretek csótány lenni, mert elég rossz. Tudod az a helyzet, hogy nagyon sokan megpróbálnak rád lépni, és az elég kellemetlen. Na tessék, itt jön ez a fazon...

Rohadt csótány. Itt állt a helyemen, miközben rád várok. Csak beszaladtam egy kóláért. Igazán nem vetheted a szememre, hogy bent voltam pár percig. Valami dal szólt bent, azt hallgattam.
Valami cuki rajzfilmzene az, ami egyszer még esetleg elmegy, kétszer még tűrhető, háromszor unalmas, négyszer bosszantó, ötször idegtépő, hatszor őrjítő, hétszer rémisztő, nyolcszor horrorisztikus, kilencszer gyilkos. Tizedszerre pedig a saját körmöddel téped le a füledet és megeszed, h ne kelljen hallanod, de rá kell jönnöd, h így is hallod, és ráadásul iszonyúan fáj, és lassan kezdesz elvérezni, iszonyatos kínhalált halsz, és a pokolba jutsz, és kezdődik előlről az egész.

Vagy mégsem, igazából nem tudtam eldönteni, még csak pár ezerszer hallgattam meg, amióta itt vagyok. Poros kisváros ez egy benzinkúttal és egy étteremmel. Peregro-nak hívják. Leglábbis ez állt a táblánál.

Úgy éreztem, a fejemben inkább egy letompított dzsezztrombita szól. Mint a Mandzsúriai jelölt, úgy álltam ott rád várva. Ahogy elindultam az úton, már biztosra vehettem, hogy nem állok ott. Hiszen mondtam az elején, hogy nem fogok ott lenni az idők végezetéig. Eleget vártam rád, ideje továbblépned. Mondd meg az istenednek, hogy vigyen vissza és melegítsen ő fel. Nekem nincs szükségem egy kihűlt kapcsolatra veled. Ahogy ajkam hozzádérne, már tudnám, hogy olyan vagy, mint a jégcsap, ami a nyári napsütésben sem olvad fel. Mert hiába teremtettek melegnek és jószívűnek, valójában csak egy pizza vagy némi sonkás feltéttel.

Inkább elmentem egy étterembe. Joe mondta (a benzinkutas), hogy ha legalább 15 mérföldet sétálok ezen a poros úton, akkor eljuthatok oda. Még nem tudom, mennyi lehet hátra, már nem tudom, mennyit sétáltam. Valahol útközben vagyok, sem nem félúton, sem nem túl a felén, de reménykedem benne, hogy annyira nem vagyok közel már a benzinkúthoz.

A földön találtam egy MP3 lejátszót, néhány Joe Pass számmal rajta. Furák, én azt mondom, de talán megérem a holnap reggelt, még akkor is, ha ezt kell hallgatnom. Talán találok még egy lejátszót, vagy egy internetkávézót. Habár közel, s távol 100 mérföldre nincs civilizáció. Ki tudja? Talán más bolygókon is van élet. Talán leszáll egy ufó, egy laptoppal, aminek van USB csatlakozója és rátölt néhány új számot. Remélem jó számok lesznek. Nem vagyok kíváncsi még több Joe Pass-ra. Talán kibékülnék néhány Avril Lavigne slágerrel, de csak a jókkal. Nincs ma kedvem rossz dolgokat hallgatni.

Már túl jártam az út felén, amikor megpillantottam egy leguánt. Érdekes zöld állat volt, habár talán inkább egy Pachitriton cf.labiatum lehetett. Ha lenne internetem, vagy legalább valami wap-cucc, akkor most megnézhetném, hogy mit is állítok itt valójában, de nincs. Szólval labiatum. Úgy gondoltam felveszem és ennek megfelelően meg is közelítettem.

Elugrott. Pedig milyen szép barátság alakulhatott volna ki belőle. Elneveztem volna mondjuk Labi-nak és együtt mehettünk volna az étterembe. Vajon beengedtek volna minket? Vagy a kötelező nyakkendő hiányára hivatkozva kizavartak volna az utcára? Persze valójában mindannyian tudtuk volna, miért is zavarnak ki, de egyikünk sem lett volna elég bátor az igazat mondani.

Ragyogó volt a nap, ahogy sütött. Kissé hidegen ugyan és fázósan derengett ott fent, de azért elég meleget biztosított a konstans 43 fokhoz. Celziuszban, tenném hozzá, mielőtt valaki megpróbálna farenheitre gondolni. Ez itt nem Amerika. Nem is Európa, vagy más földi ország. Ez itt a senki földje. Az országút menti dolgok. Benzinkutak és éttermek. Legalábbis itt létem során e két intézménnyel szembesültem. Illetve van még – gondolom – a pizzakészítő hely, meg a pizzafutár. Bár még egyetlen autót sem láttam. Talán ezért késik a pizzám?

Már sosem fog kiderülni szerintem. Azt hiszem azért, mert már nem érdekel. Ha pedig valami nem érdekel, akkor minek fáradjak azzal, hogy kiderítem. Lehet hogy inkább csak leülök itt, az út mentén, megvárom, hátha jön erre valami. Annyira nem is érzem magam éhesnek.

Szabálytalanok ezek a sorok, ahogy nézem. Fent is, meg lentebb is. Hiába, a kaktuszokat senki nem ülteti. Vajon miért nem? Feltalálták már a kesztyűt, meg egyébként: nem hiszem el, hogy kicsinek is szúrósak. Mindig is úgy gondoltam, hogy a kaktuszok az élettől lesznek ilyen szúrósak, a megpróbáltatásoktól. Igaz, ezen úgy 5 perce gondolkodtam csak, és ezt is félbeszakította egy nagy citromsárga Citröen érkezése, aminek az oldalán és a tetején nagy PIZZA feliratok voltak.

Nem állt meg, lassított. Csak annyira, hogy ki tudjon szólni a letekert ablakon, és megmondja, hogy a pizzám sosem készült el, hiába vártam rá. Nem tudom, miért vették fel a rendelést. Bár ezen a ponton komolyan kételkedtem abban, hogy telefonáltam.

Akkoriban azt gondoltam, hogy szeretném kideríteni, milyen messzire visz ez az út. Kíváncsi voltam, hol van a vége. Vajon van-e ott tenger, ahogy szokott lenni. Mert hiszen végül minden út végén tenger van; vagy esetleg hegy, de ha átkelünk a hegyen ott is tenger van. Így végső soron mindegy hova megyünk. Ezért pár évvel az esemény után, már nem akartam kideríteni. Nem hinném, hogy elfárdtam, csak eltűnt a kedvem.

A pizzafutár a citromsárga Citröen-jével nem várta meg, amíg a gondolatmenet végére érek. Beletaposott a gázba és elhúzott. Ekkor vettem észre, hogy egy nagy háromszög alakú PIZZA feliratos utánfutót vontat, tehát az előbbi megjegyzést, már akkor is helyénvalónak találtam. Ami a „hulla a csomagtartóban” kezdetű képzelgéseimet illeti, nos, azokban már nem vagyok biztos. Több, mint fél órát áldogáltam ott, ilyen gondolatokkal a fejemben, amikor is eszembe jutott, hogy tovább kéne mennem, hogy elérhessem az éttermet. Kezdtem kicsit éhes lenni.

Az elhaló dzsezzszólamok a fejemben már alig lüktettek, ahogy továbbhaladtam a poros úton azt remélve, hogy az odaképzelt étterem felé sétálok. A szél elhomályosította a tájat, és valahogy furcsa elmosódást képzett a sziklákon. Nem hiszem, hogy valójában itt van minden egy helyen, szerintem szét vannak szórva a világban. Ahogy a szél is szétszórja a pitypangmagokat. A nap úgy bukott le, mint aki tudja, hogy már közel járok, és gyorsan – még így az utolsó pillanatban – meg akarja nehezíteni az utam.

Elkésett. Ahogy a látóhatár mögé bukott, máris felgyúltak az étterem fényei. „Mr. Carrot's Restaurant” hirdette a bántó neonfényből kirakott betűk sokasága. Alig voltam messze, mégis egy örökkévalóságnak tűnt, amíg odaértem. A zene a fejemben egyre lassult, csakúgy, mint én. Minden igyekezett ólomsúlyúvá válni körülöttem. A gondolataim is lassultak.

Minden nagyon lassú volt. Minden. Lassú. Valami megszólalt a távolban. Talán Luis Armstrong volt, talán más. A hangja volt hasonló. Persze akár a pizzásfiú is lehettett volna, annyira távolról hangzott, és annyira szétszórta a környezet.

Gyűlölj belső hang! Gyűlölj, amiért megváltoztam és már nem akarok odamenni. Nem megyek oda, sem vissza! Ne tépelődj, ne állj utamba! Nem megyek sehova, soha többé nem hagyom el a helyem, nem ígérek hamis pizzáktól elvakított tekintetű vágyaimnak, nem hallgatom tovább eszement banditák ármánykodását, kövek közül minket leső vad tekintetük.
Nem, nem, nem, nem, nem, nem!

Számold össze, hány nem, ha kell. Számold csak! Nem érdekel többé mézes-mázos szavad, elméd fondorlatai nem fognak gúzsba kötni. Nem, nem, nem, nem, nem, nem! Számolj csak, úgy van! Örülj magadnak, amíg lehet. Pizzás fiú, soha többé ne gyere vissza.

Ezek a dolgok jutottak eszembe útközben. Nem is tudom, hogy miért álltam meg. Talán elfáradtam. Persze lehet hogy semmi köze nem volt a dolgokhoz, amiket most gondoltam. Lehet hogy a meleg teszi. Elábrándít.

Csöndes, poros országút. Arra vár, hogy valaki jól megtapossa. Ha ugrálok rajta, jobban porzik. Valahogy úgy érzem csak játszik velem, és nem visz közelebb a célhoz. Hová megyek? Rég elfelejtettem? Vagy csak úgy teszek, mint aki elfelejtette? Ezzel vajon közelebb vagyok? Közelebb, mint távolabb? Ahhoz tudnom kéne, hogy honnan indultam?

Nincs kedvem visszaolvasni, hiszen nem is írtam le. Így nehezebb. Remélem nem gond megértened ezeket a mélyen filozófikus cuccokat. Tudod, én a hős, én nem tudom visszaolvasni, amit átélek. Emlékeim sincsenek, ha nem akarom.

Nem akarom. Valahol mélyen sajnos mégis vannak. Valahol mélyen ott él a benzinkút és vár, hogy visszatérjek. De én csak előre akarok menni, a tengerhez. A síkságon túl, a hegyeken túl, a tengerhez. Ahol a víz van. Miért nem vezet oda senki? Miért kell egyedül mennem? Miért kell mindenkinek egyedül mennie? Nincs, akibe kapaszkodhatnék? Miért nincs itt egy nálam erősebb? Miért csak kövek?

Nem akarhatjátok, hogy egyedül menjek! Gyűlöllek benneteket, meg akarlak ölni benneteket. De nem tenném meg, mert túl lusta vagyok és ha megölnék mindenkit, már biztosan én lennék a legerősebb. Akkor pedig kire támaszkodjak itt az út szélén? Talán a kövekre? Ennyire idiótának nézel? A kövek szerinted jobbak, mit a szénhidrogén-atomok baljóslítú gázfelhője ott a fehéres felhők mögött? Érted, amit mondok? Vagy már megint csak magamban beszélek? Miért nem figyelsz rám? Így akarsz az erősebb lenni? A megértő?

Nem tetszik a sok kérdés? Hadd mondjak akkor valamit. Lépj le. Ne olvass tovább! Ne hallgass rám! Menj csak. Nem olyan nehéz: csak le kell tenned ezt a lapot és mehetsz. Odakint biztos szép az idő nem? Azért akarsz menni. Ki szeretne a szürkeségbe kimenni? Akkor ugyanazt kapnád, mint itt én. Akarod? Na? Igen?

Azért nem szeretem, ha itthagynak. Olyan magányos leszek tőle. Egyelül maradok az izében. Itt az út mellett. Már nincs is kedvem továbbmenni. Annyira nem vagyok éhes.

Tudod, hogy ez az egész nem vezetett sehova. Tudtad jól, amikor belekezdtél. Nem menekülhetsz a pokolból. Te sem, én sem. Mert nem akarunk. Vagy te akarsz? Én nem, köszi. Nekem jó itt az út mentén. Majd egyszer talán tovább megyek.

Rengeteg időm van rá...

Tovább...

I. Életek

A szikra az ami erőt adott a motornak, hogy továbbvigye Mr. Carrot-ot a förtelmes mocsáron átvezető, elhagyatott erdőirtással övezett úton. Messze villanó fények jelezték üldözői jelenlétét, amint lassú aléltsággal közeledtek felé, egyre távolabbról.

Mr. Carrot gyorsított, habár kocsijának motorja alig bírta a terhelést és félő volt, hogy lefullad. Ha ez történik, akkor a férfit elkapják. Bizonyára meg is kínozzák majd. Talán szteroidokat, vagy éppen amfetaminszármazékokat is bevetnek majd, hogy szóra bírják. Mindent meg fognak tenni, hogy kiszedjék belőle az információt. Még ha ez az életébe kerül is.

Mr. Carrot élete

Amikor valaki harmincévesen a feleségével egy réten szaladgál, mely felhőtlenül romantikus napfényben úszik, az valójában már rég elbúcsúzott minden józan ész szülte gondolattól, s valójában már rég elhagyatottan áll egy őszi kert közepén.
A fák között elvétve még átszalad a szerelem, de könnyet csaló léha tekintetük ég csupán az ember retinájába, olyan hamar eltűnnek.
Mi jöhetett ezután?
Mr. Carrot vadászni ment. Azonban ez a vadászat nem kacsákra, vagy egyéb állatokra vonatkozott. Habár nem mindig sikerült neki, mert nem volt ideje. A remény hamar elfogy, s hősünk inkább úgy döntött, inkább beül egy kávézóba. Azon elmélkedik ilyenkor az ember, hogy miért nem sikerült aznap semmi. És az előző nap?
Ha jobban belegondolunk soha semmi nem sikerült igazán. Soha nem volt hatalmunk a környezetünk felett. Mr. Carrot néha kivételt képezett, ám ezek az idők régen tovaúsztak, s már a horizonton sem látszanak.

Négy hónappal később pedig minden megváltozott.
Négy hónappal később pedig semmi sem változott.
Négy hónappal később Mr. Carrot találkozott Mr. Vigo-val és elfelejtette feltenni a kávét főni. A filter pedig hamar átázott. A kávét többé senki nem főzte meg.
A kávé otthon maradt, elhagyatottan várt az idők végezetéig, miközben Mr. Carrot inkább egy kávézóban töltötte az idejét Mr. Vigo-val.

Mr. Vigo élete

Ha jellemezni kellene az ördög és az angyalok viszonyát, azt mondhatnánk, hogy a nők valójában harminc után megöregszenek. Napok óta nem jártak hozzá. Sőt talán hetek is elmúltak, a világ pedig őszbe fordult a mocsár mellett.
A derékfejással keresztezett vesebaj sok mindent megmagyarázhat, ha értő szemek veszik szemügyre. Az észjárás függvényében kitalálhatjuk, mit kell csinálnunk. Ha a szíve fáj, akkor még rengeteget lehet tenni a dologért, hacsak nem az őrület határán lebegünk, csupán optimistának kell lenni.
Mr. Vigo gyerekként nem sok tapasztalatot szerzett. Az apja szerzetes volt, az anyja pedig ápolónő egy kórházban.
Mr. Carrot-tal már régen találkozott. Az elszáradt levelek egy halomba voltak söpörve. A szél kitartóan hordta szét, miközben a naplemente a vörösen csikorgó égbolton lassan, őrjítően lassan ment végbe. Mr. Vigo szenvedéje nem tartott soká, ahogy a mocsáron átfolyó folyó két keménykalapot sodort magával, melyeket valaki kihorgászott, csak hogy tűzre dobja.
Szebb is volt még akkor a szépnél minden, az aranyló ezüstfolyó partján sok-sok évvel ezelőtt.

Álmok útján

Hajnalodott az országúton, ahol Mr. Carrot feküdt, fejjel az óceánnak. Háborítatlanul aludta örök álmát, ahogy a fekete sziluett lassan továbbsétált nyugatra a felhők felé.
Rándulás sem futott végig kihűlt testén. Ha gondolkodhatott volna, legszebb percét élte volna meg. Hiszen mindig az a legszebb perc, melyet nem élhetünk meg, az a legszebb csók, mit sohasem kaphatunk meg, gondolta volna a férfi, miközben agyveleje lassan rothadt. Mr. Carrot ott feküdt nem létező vágyaival az óceán partján futó országúton, a távolodó fekete sziluettel a messzeségben. Sohe nem ébredt fel.

Mr. Vigo szomorúan ballagott az országóton fekete sziluettjével az oldalán, hogy végül elvesszen a távolban örökre vándorolva, mindig tovább...

Tovább...

A kártyakeverő

Azon az estén, amikor megtanultam itt a piros, hol a pirost játszani, még kissé bizonytalanul szemléltem a város fényei által kialakított hemoglobin-mintázatot és rengeteg mellékjövedelemre szert tett fickó agyán mászott át az a gondolat, hogy vajon mit kereshetek én itt, pont ezen a sarkon, este fél hatkor.

Az eső bizonytalanul kopogott a felettünk feszülő ponyva sűrű szövetén, melyet valamilyen speciális mégis alig 3 dollár 60 centet érő sprével tettek vízhatlanná valamikor pár évvel ezelőtt.
A tömeg nemrég kezdett gyűlni és mindannyian fogadásokat kötöttünk arra, hogy vajon hol van a piros joker, mely előzőleg még oly bizonyosan feküdt a másik két kártya között és arra gondolta, hogy ez is egy olyan nap lesz, amikor szomorúságot áraszt majd az eltűnése, s amikor újra előkerül, mindenki nagyon mérges lesz rá, mintha egy durcás kisgyerek lenne, aki azért szökött el otthonról, mert nem kapta meg a karácsonyi póniját, pedig nagyon kérte.

Végül mindenki fogadott. Én is. És akkor előkerült a piros joker, pontosan ott, ahol számítottam rá. Bizony, csupán én találtam el egyedül, hol is lehet. Pedig nem hiszem el, hogy olyan nehéz ezt követni.

Talán ki kéne próbálnom majd egyszer, hogy milyen a másik oldalon lenni. Ott, ahol nem én keverem a kártyákat.

Tovább...

Csirkék és csirkék I.

Ann szerette az őrült csirkéket. Mindig azt mondta, hogy ha inkább azokat vágjuk le és esszük meg, sokkal nagyobb hasznot hajtunk a környezetünknek, és ráadásul nem fogunk hibbant módjára körbe-körbe futkosni a vizes füvön, amit épp nem is oly régen locsolt meg a nagybátyánk reggeli után.

Ann őrült volt. Ezt azonban nem vallotta be, csak amikor már túl késő volt és eladta a lelkét a sátánnak megőrzés céljából, mintha azt hinné, hogy egy belvárosi bizományiban adja le a kedvenc kiskutyája nyakörvét, mert szeretne kedden este moziba menni.

Elfogult vagyok az őrült csirkékkel szemben. A mai napig nem tudtam megfogalmazni ez irányú rettenetes késztetésem okán állandóan gyötrődő lelkem ezen kívánságát: szerezz egy őrült csirkét. Nem akartam levágni, csak szerettem volna, hogy az enyém legyen. Hogy elmondhassam: nekem is van egy őrült csirkém. Persze nem szereztem őrült csirkét, csupán Ann-t néztem minden áldott reggel, ahogy beviszi az ujságot, miközben a kávéját issza egy szál köntösben. Akkor is, mint mindig a piros uborkaalakú mamuszát húzta fel - talán mert ez volt a ledközelebb az ajtóhoz, esetleg ez volt a kedvence. Nem igazán tudom és a tény, hogy sohasem beszéltem Ann-nel, mindig is úgy érzetem, megnehezíti az ilyesféle elmélkedést.

Nem is baj, hogy aznap reggel sem próbáltam meg kideríteni a nő mamuszának rejtélyét, mert akkor kiderült volna, hogy a kapcsolatunk vezet valahová és nem csupán egy hosszú és meglepetésekkel teli titkos megfigyelés-akció elárvult banditája vagyok.

A hosszú mondatok mindig görcsberándítják a bal lábam kisujját, ami persze szükségszerűen magával rántja a többi hármat is. Szerencse, hogy a nagylábujjam viszonylag független a többitől és nem hatnak rá a többiek gyerekesnek tűnő fickándozásai.

Ann közben visszament a lakásába és magára zárta az ajtaját.

Aznap este a Csillag viszi a pálmádat 3. részét adták a moziban. Mivel azonban nem láttam az előző két részt, vonakodva mondtam a pénztároskisasszonyak, hogy "szeretnék egy jegyet a ma esti filmre". Végül mégis sikerült elmondanom és 4. sorba kaptam is jegyet.

Amikor a sorok között a nekem kiosztott székhez lépdeltem, észrevettem, hogy a teremben már van valaki. Szerencsésnek éreztem magam, hogy végre találtam egy másik olyan embert rajtam kiívül, aki szeret hamar beülni a vetítőterembe. Nagyon kényelmes dolog, mert ilyenkor még a reklámokat sem adják le, csupán halk zene szól és könnyed félhomály van.

Ráadásul az illető pontosan a mellettem ülő széken ült. Reménykedtem benne, hogy oda is szól a jegye és nem csupán bátor, de mégis bárdolatlan merészsége okozta ezt a számomra igazán szívderítő helyzetet. Csalódás lett volna, ha kiderül: nem is ide szól a jegye. Esetleg egy másik filmre akart beülni és itt csak tévedésből jelent meg. Talán a mozi, melyet keresett, a város másik felén van, ahol már el is kezdődött a film, de az itt ülő hölgy nem is tud róla. Sőt, talán azt se tudja, hogy nem abba a moziba ment vissza. Most aztán bánhatja, amiért kiugrott azért a doboz cigarettáért, miután megvette a jegyet.

Elhelyezkedtem mellette, s közben rá sem néztem. Mintha azt hittem volna, hogy a rávetülő tekintetem úgy megtöri a róla visszaverődő fényt, hogy a hölgy eltűnik, mert talán ott sem volt soha. Esetleg abban a pillanatban rájön, hogy nem is a jó moziban van és elszalad.

Aztán, egy kis idővel később, mégiscsak rá kellett néznem, mert nem voltam biztos benne, hogy a táskámból előhalászott kólát a jobb, vagy a bal oldalamra kell-e majd tennem. Ekkor támadt bennem a felismerés, hogy a vásznat olyan átéléssel és szeretettel bámuló hölgy valójában Ann, aki valamilyen számomra ismeretlen időpontban elhagyta a házat, hogy talán épp ebbe, vagy abba a bizonyos másik moziba menjen megnézni az esti filmet.

Így, vagy úgy, nemigen tudtam, hogy mitévő legyek.

Tovább...